Nem büntetem meg leányaitokat, hogy paráználkodnak, menyeiteket sem, hogy házasságtörők, mert ők magok is félremennek a paráznákkal és áldoznak a kurvákkal. De az értelmetlen nép elbukik.

Hozta a blikk névre keresztelt újrahasznosított papír a hírt, miszerint a Wigner koliban botrányban és fertőben tapicskol az egyetemi ifjúság. Ugyanis az egyik bulin néhány vendég tejszínhabot fogyasztott egy arra szakmailag felkészült és minden szükséges adottsággal rendelkező hölgy kebleiről. Ha valaki ezen télleg szeretne kiakadani megkérném, hogy ne tegye. Egyrészt a szóban forgó klub kifejezetten az egyetemisták szórakoztatására szolgál, másrészt az ilyesfajta tevékenységet a semmiféle törvény vagy morális elv nem tiltja meg a vallási erkölcsön kívül, amit amúgy nemkötelező követnie senkinek, mióta az állam és az egyház méltóztatott elválni egymástól. Itt felhívnám a figyelmet az említett médiumra, amely előszeretettel cikkez ismert vagy ismeretlen közszereplők magánéletéről, híresztel, rossz fényben tűntet fel, vájkál, egyszóval bulvár jellegű tevékenységet folytat a 'közvélemény tájékoztatása' érdekében. Most is csak a hazai ifjúságért aggódtak, ezért a hír.

Természetesen nekik is meg kell élni valamiből, így gyakran találkozhatunk híresebb hazai közéleti szereplők fehérneműs, strandolós, várandós, szoptatós képeivel, ami teljesen rendben van, nem úgy, mint az egyetemisták mulatozása, ami elítélendő. A címlapra is csupán tájékoztatási jelleggel tesznek ki meztelen nőt ábrázoló képet-minden nap.
Sőt "Nem így képzeli az átlagember az egyetemisták hétköznap esti kollégiumi mulatozását!" adja tudtunkra a szöveg, és mi mindjárt átlagemberek leszünk, akik az egyetemistákat időben nyugovóra térő tanulógépeknek tekintik, akik talán néha napján boroznak kicsit az ösztöndíjból, legroszabb esetben pedig rájuk kell szólni, mert hangosan éneklik a Balatoni láz című számot. 

De nem csak itthon van botrány. Az Egyesült Államok közvéleménye értetlenkedve áll a tény előtt, miszerint egyre több híres és gazdag hollywoodi férfiról derül ki, hogy feleségükön kívül más nőket is szeretnek ágyba vinni. Még találgatnak mi lehet ennek az oka.

A napokban hazafelé tartottam az ötös buszon, amikor mellém került két fiatal. Egy lány és egy fiú. Ránézésre olyan 15-16 évesek lehettek. A lány elkezdte felolvasni a srác hátizsákján lévő feliratok: "kuruc.info, vesszen Trianon" és a többi. Rögtön felfigyeltem. Kár volt, mert innentől kezdve nem tudtam nem figyeni rájuk. Sajnos. A srác úgy gondolta, hogy ezekre a "jelszavakra" vevők az emberek. Szerintem nem. Látszott rajta, hogy meggyőződéses. A ruházata is ezt tükrözte. A pulóvere is ezt hangsúlyozta, majd tovább néztem rajta. Farmer és Nike cipő, mert az olyan nemzeti. A két fiatal beszélgetett. A srác a nővéréről beszélt, aki 19 éves és egyetemre jár, a srác természetesen kommentálta ezt: "nem tudom mi a f**sznak". Hát igen én se tudom néha, mert hát nyolc általánossal rendkívül stabil és kiszámítható életem lehetne. Emellett még talán el is tudtam volna menni, de ekkor megszólalt a legény mobiltelefonja: "Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában...". Na ekkor már rendkívül nagyot kellett nyelnem, hogy ne mondjak és tegyek semmit. Szerencsére tudok nyugodt lenni és a következő megállónál a kis vitéz leszállt.

És meghagyta nekem, hogy most ezt hova tegyem? Ismeri egyáltalán a múltat és a jelent? Kinövi-e vagy nem? Ő lesz az ország jövője?

Elszomorodtam és dühös voltam. De kire legyek dühös? Rá? Miért? Ő szerintem nem tehet róla. Valahol teljesen máshol vannak a problémák. Tisztába kéne tenni a dolgokat és valahogy ezt vissza kellene szorítani, mert nem gondolom, hogy ez egészséges lenne a mi kis nyamvadt társadalmunkra, amelyre a legjobb és legnagyobb hatással a felejtés lenne és a jövőre való koncetrálás.

Persze ezzel én vagyok így, és még hányan? Sajnos nem sokan.

Érkezik a hír, miszerint új elitre és kulturális programra van szükségem, valamint, hogy ezt rövid időn belül meg is kapom. Természetes. Aztán kitalálják azt is, hogy nem nézek fel jelenlegi hazai (gazdasági? politikai?) elitre. Valószínűleg mentalista képességeik vannak, mert ez így van. Azonban engem az elit szó mindig gondolkodóba ejt. Szeretnék-e hozzájuk tartozni? Kik ők egyáltalán? Mi jellemző rájuk? Valami olyasmi a válasz, hogy ők azok, akik naponta kétszer is tudnak ittasan vezetni, érettségi nélkül várost vezetni, segélyt munkához kötni, parlamentben blikket olvasni, számla nélkül költségtérítést kérni, közvagyont átmenteni, egyszóval minden olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amely itthon a kulturált és befutott emberek ismérvei. Tehetséges emberek ők.

Viccet félretéve nagyon jól tudjuk mi jellemzi a hazai gazdasági és politikai elitet, amely nemsokára kéz a kézben mutatja majd meg merre is az a kultúra. Aki eddig kételkedett, mert nem szereti az alaptalan vádaskodást, az most a saját szemeivel is megbizonyosodhat róla, ha informálódni kezd. Mérhető, központi formában fogja kapni a kultúrát magyar. Mert ez őt nem csak megilleti hanem nemes, választékos életének lefolytatásához is elengedhetetlen. Az elitkultúra tehát nem kifejlődik az őt megelőző kultúrából, ahogy azt egyes filozófusok és társadalomtudósok tartják, hanem sui generis fog létezni a magyar erőtérben.

Azonban áprilisban nem csak kulturális pálforduláson esik át az ország. Apokalipszis vár azokra is, akik állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket magával hozó kérdésekkel foglalkoznak, és ezáltal kérdéseket generálnak a kulturált magyar ember fejében. Megnyugvás lesz sorsunk, mert nem kell ilyesmi kérdéseken többé törni a fejünket, miközben megtermeljük a GDP-t. Az egységesen gondolkodó társadalom minden vezető álma, így ugyanis a nép kiszámíthatóbb és irányíthatóbb lesz. A vezető pedig király módjára óvja, vigyázza népét, nehogy valami baj történjék, ez pedig emígyen van rendjén: minden magyar ember tisztában van a kárpát-medencében őrá leselkedő veszélyekre. Ide sorolható a politika megosztott világa is, amely ha ugyan a szivárvány színeiben nem is pompázik, de mindenképpen duális jellegű gonosz izé.

Képzeljünk csak el egy olyan helyet, ahol a társadalom értékekről vitázik, megteremti a maga kulturáját, majd az állam nem szól bele, hogy abból ki és miképpen interpretálja a számára szimpatikus elemeket. Ott mindenki arra megy, amerre szeretne.

Na, az ilyen helyeken mindig hugyszag van.

Nemrég egyik kollégával beszégettünk egy kávézóban a Magyarországon egyre inkább elharapódzó jobboldali szélsőségekről. Mindketten aggályunkat fejeztük ki, hogy meddig engedik illetve engedjük ezt fajulni. Az egyik legnagyobb problémának azt láttuk, hogy nálunk nincs meg egyfajta egység ezzel szemben, talán nem is alakulhat ki nemcsak itthon, hanem máshol se ezzel szemben egyfajta hasonló szervezett mozgalom, vagy ellenállás. A véleményem az volt, hogy én nem fogok kimenni az utcára és ugyanolyan stílusban randalírozni, mint ők. Valahogy máshogyan kellenne ennek gátat szabni, illetve valahogy eltüntetni a köztudatból.

Ma reggel leültem kávézni és a kezem ügyébe került egy Népszabadság (ez most nem a reklám helye, nyilván máshol is megjelent ugyanez az esemény) és azt találtam a címlapon, hogy a civilek elűzték a neonácikat. Drezdában 15 ezer civil akadályozta meg, hogy a fasiszták tönkretegyék a városukat. Szembeszálltak velük és győztek, nem hagyták, hogy a szélsőségesek kisajátítsanak egy megemlékezést (szombaton volt 65 éve Drezda II. világháborús porig bombázása). A németek csatát nyertek a saját múltjukkal és annak rosszindulató újrahajtásaival szemben. Felteszem követendő példa lehetne számunkra is. Nekünk se kellene hagyni, hogy egy-egy nemzeti ünnepen vagy megemlékezésen kiürüljön Budapest, csakhogy kimaradjon mindenféle balhéból és ne essen baja.

Persze ez most szépen hangzik, mondhatja bárki tessék menjél és szállj szembe velük. Ez igaz, csak itthon is kellene egy olyan civil, mindenféle párttól és politikától illetve politikustól mentes civil együttműködés, amely képes ekkora tömeget megmozgatni és kivinni az utcára. Sajnos az a baj, hogy ez itthon nem igazán lehetséges, mert egyetértek azokkal, akik esetleg azért nem vesznek részt egy-egy ellentüntetésen, mert ott van valamelyik párt tagja. Mint mindent ezt is megpróbál kisajátítani a politika, és ezáltal mindez hiteltelenné válik. Úgy ahogyan az országunk és lassan minden gondolatunk.

Nemrégiben történt, hogy a ránk oly nagy hatással lévő és számunkra oly kedves, végre kimondható nevű elnök Nobel béke-díjat kapott. Ma pedig átvette azt Oslóban, a Nobel-bizottság norvég elnökétől. Természetesen Obamáról van szó, akinél talán csak a csalódott Hilary nagyobb agresszor. Nos a díjat azért kapta, mert sokat fog tenni a világbékéért, a konfliktusok elkerüléséért. Valóban elkezdte leépíteni az iraki megszálló hadsereget, hogy aztán újabb katonákat küldhessen Afganisztánba, mert ahogyan "Hősünk" nyilatkozott: "Háborúra néha szükség van". Ez igen, nem lehet azt mondani rá, hogy kertelne, kimondja amit gondol - végülis a Fehér Máz is áttért a nyílt forráskódra - , mi pedig éljenzünk Neki, tapsolunk, mintha legalább az ötvenes években lennénk és muszáj lenne. Nem az, de ez minket nem érdekel. Sőt! Az Elnök Úr baráti szeretettel kérte meg főleg európai kollégáit, hogy segítsenek Neki az afganisztáni misszióban és ugyan küldjenek már ki katonákat oda. Szerencsére nem mindenki olyan birka mint, mi és tud nemet mondani. Gyönyörű, hogy beszédeiben milyen könnyedén tud elsiklani bizonyos elemek fölött az elnök. Indoklása az volt a csapaterősítésre, hogy meg kell védeni az országot a kormányellenes erőktől. Irakba olyan indokokkal mentek a katonák korábban, hogy fent kell tartani a nehezen kiharcolt! demokráciát. Nos ahogyan azt nemzetközi tanulmányok felvételimen is írtam, ezek a beavatkozások nemcsak az ENSZ alapokmányába ütköznek (be nem avatkozás elve), hanem nagyobb kárt csinálnak az ott élőknek, mint hasznot. Mióta az USA bevonult ezekbe az országokba rengeteg öngyilkos merénylet történik, amelynek áldozatai nem a katonák, hanem nők, gyerekek, öregek. Olyan ingatag demokráciákat építenek ki ezekben az országokban, amik egyik pillanatról a másikra összeomolhatnak és aztán ennyi elég is ahhoz, hogy USA fellépjen, mint Hős Megmentője a demokráciának.

A díj átvételekor a bizottság elnöke a környezetért tenni kívánó Obamáról is beszélt. Én erre csak annyit mondanék: Kioto.

Thierry Henryt akár becsületes fickónak is nevezhetjük, mert botrányos hétközi pótselejtezős kezezése után elismerte, hogy igen, odanyúltam, csaltam, gólpasszt adtam. Az már a Fabio Cannavarónak, a Juventus bekkjének is feltűnt, hogy ebben az esetben akkor Thierry sporttárs miért ünnepelte önfeledten a gólt. Henry ebből is ügyesen bújik ki, szerinte egy laikusnak fogalma sincs, mi történik olyankor, amikor élőben történik az ilyen. Lassításnál ugye könnyű okoskodni, mit hogyan csináltam volna, de amikor VELED, ITT és MOST történnek a dolgok, akkor magával ragad a hév, nem tudsz az érzelmeknek parancsolni. A gallok zsenijét lefordítva: olyankor lesz.rod, kivel milyen igazságtalanságot követtél el, mert a cél, vagyis a győzelem minden eszközt szentesít.

Ezzel nehéz is volna vitatkozni, mert egyikünk sem került hasonló helyzetbe, magam sem játszottam sporteseményt (még) ekkora tétre. Így minden fogadkozás, hogy én becsületes lettem volna, hitelét is veszti. Két fontos dologról azonban ne feledkezzünk meg. Henry nem csak egyszerűen kezezett, hanem a felvételek tanúsága szerint (ami a közvéleménynél leginkább kiverte a biztosítékot) kétszer is kezezett, először csak odapattant a laszti az alkarra, de a csatárnak ez nem volt elég, így kis kezével még egyszer ügyesen beterelte maga elé a játékszert, amit aztán nyugodt szívvel lőtt középre, egyenest Gallas fejére. A másik fontos pont az, hogy a futball videón rögzített története során is születtek már abból "hősök", hogy az állítólag oly fontos győzelemnél előbbre tartottak egy fogalmat, amire minden futballista (sőt, sportoló) íratlanul is felesküdött, egy olyan fogalmat, amit Henry ezúttal szándékosan figyelmen kívül hagyott. Ez a fogalom a 'sportszerűség'. 

Mielőtt túl szirupossá válna a poszt, lássunk gyorsan négy példát arra, hogy lehet ezt másképp is csinálni:

Egy 1996-os Arsenal - Liverpoolon Fowlert látszólag buktatta az Ágyúsok kapusa, Seaman. A bíró büntetőt ítélt, Fowler hiába mutatta, hogy szó sem volt buktatásról. Példaértékű. Más kérdés, hogy a hajthatatlan játékvezető makacsul ragaszkodott a 11-es elvégzéséhez, amit Fowler (a "sértett") ugyan kihagyott, de a kipattanóból már gólt szerzett a Liverpool. 

Egy román bajnokin a Rapid Bukarest játékosa hasonló zűrbe keveredett, mint az imént Fowler, de neki más sikerült meggyőzni a derék bírót a büntető visszavonásáról.

A holland bajnokságban egy Ajax focista a Leeuwarden elleni bajnokin egy ártatlanul visszaadott labdából lőtt félpályás gólt. A vétlen találat után az Ajax focistái mozdulatlanul engedték, hogy az ellenfelük kiegyenlítse a találatot (más kérdés, hogy zavarában a kiscsapat így is majdnem elszúrta a lehetőséget).

Végül a Fair Play-díjjal kitüntetett egykori West Ham focista, Paolo Di Canio híres megmozdulása, mikor az angol bajnokin a kapus sérülése után a középre adott labdát nemes egyszerűséggel kézzel lekapta a levegőből. Mielőtt bárki elhinné, hogy ez a játék hősi lovagok és szamurájok játéka, illik ilyen összeállításokat is megnézni, hogy kerek legyen az egész.

Míg Maradona ügyesen vallási témát kerített a mára legendás angolok elleni '86-os kezezése köré (Isten minden balhét elvisz, de ez már egy másik téma), addig Henry védekezése ("támogatom a mérkőzés újrajátszását az írekkel") már csak olaj volt a tűzre. Végül a Francia Labdarúgó Szövetség egyszerűen "hülyeségnek" titulálta az újrajátszás lehetőségét.

Ilyen tettek elkövetésekor ezek az ikonok megfeledkeznek egy nagyon fontos törvényszerűségről: ahhoz, hogy ennyit keressenek, csak sztársággal lehet elérni. Vagyis ennyi pénzért nekik termékekké kell válniuk, amit aztán el lehet adni. Ez csak nagy közönség előtt éri meg a befektetőnek, például a klubnak, így viszont nagyon sok gyerek és rajongó is látja azt, amit ők a pályán csinálnak. És itt következik a felelősség fogalma, és a példamutatás. Viselkedni kéne, sportszerűen, és hagyjuk az erkölcsi maszlagot, legalább a pénzükért. Mert lehet, hogy másról már nem is szól az egész.

Pár éve még csak-csak, de mára kimondhatjuk, hogy az internet komoly veszélyt kezd jelenteni a mozizásra és a dvd-iparra, a zenekiadás pedig már régen beletörődött vesztébe.

A világ mozizásra és plázalátogatásra hajlamosabb felén most fog beköszönteni a tél, így a filmfogyasztás növekedésével lehet számolni, érdemes ezt a hullámot jól meglovagolni. A fenti két film erre tökéletesen alkalmas. Az ok pedig pont a letöltésből fakadhat. A torrentező letöltő ugyanis már a megjelenési napon vagy héten leszedi a film CAM változatát, ami azt jelenti, hogy a moziba bevittek egy kamerát és azzal vették fel a filmet. És ez nem mindig sül el jól. Az esetek nagy részében gond van a hanggal, orosz netán koreai feliratokkal és címekkel találkozunk, hallani a kamerázó és közönség röhögését, csámcsogását, szürcsölését. Not so special effects. Pláne az említett filmek esetében van bajban a letöltő, ahol használható sztorival nem találkozunk (2012 a világ pusztulása és megmentése lerágott csont, Avatar- Hupikék Törpikék digitálisan) ezért csak a látványra építettek, semmi másra. Ez csak multiplex moziban élvezhető. A hangsúly pedig az élményen van, a szemet gyönyörködtető legújabb digitális effekteken. Idén, az új Star Trek film bizonyított már, a cam változatok használhatatlanok voltak, de látszott mennyire menő film és sokan pont emiatt mentek el a moziba.

Olvassa az ember a híreket, felháborodik, meg hőbörög kicsit, aztán kész is van, mert vele úgysem fog ilyesmi történni. Ezt hittem én is, aztán fél kilenc körül a Rákóczi tér és a Baross utca között háromszor pofán vágtak 6-os villamoson.

Ezerszer megírták már ezt a történetet dühös szülők, lehozták már a híradók, káromkodtak kocsmában miatta, úgyhogy rövidre fogom. Rossz emberre néztem, rosszkor, aztán a rossz ember arcba öklözött. Felhasadt az ajkam, kicsit feldagadt az arcom, semmi komoly. Nem is a fizikai részével van a baj, reggelre elmúlik. De, bazz, egy tömött villamoson ezt azért ne már, légy szíves! Elég volt ránéznem az üvöltöző húsz év körüli srácra, aki miután közölte, hogy ne nézzem, már jött, és ütött is. Persze nem lépett közbe senki, annyi mákom volt, hogy le tudtam szállni a megállóban. Itt véget is ért a sztori.

Jobban megérné birkának lenni, és kussban tűrni, hogy valaki üvöltve anyázzon a villamoson? Jó, nem én fogok rendet tenni a magam ötvennyolc kilójával, de legalább rosszalóan odanézek. Nem is az a negyvenes hölgy, aki megpróbálta fél kézzel feltartani a srácot. Nem volt sok esélye, de megpróbálta. (Ezúton is köszönöm neki!) Ha biztonsági őrök lennének, akkor meg rendőrállam. Ha bekamerázzuk, akkor személyiségi jogok, jaj. Ha betartod a szabályokat, jeggyel, bérlettel utazol, nem hordasz magadnál levágott emberi fejeket, akkor miért zavar, hogy ott egy szekus a villamoson, vagy felveszik-e, hogy unott arccal mész a Blahától az Oktogonig? Kifejezetten örültem, mikor hat biztonságival utaztam az éjszakain. Biztonságérzetet nyújt, innen jöhet a neve is.

Arról nem is beszélve, hogy mögöttem három fiatal, külföldi lány utazott. Sajnos nem láttam a reakciójukat, mert mint írtam, a hátam mögött álltak, illetve egy ököl volt az arcomban. De nem tennék rá sokat, hogy vidáman mesélik majd otthon anyunak, apunak, hogy milyen jó is az echte ungarische tömegközlekedés. Hello, tourist, vérző szájú, szőke srác on the left side. Kíváncsi lennék rá, hogy nevetgélve beszélgettek-e tovább, miután leszálltam. Sőt, úgy egyáltalán kíváncsi lennék rá, mi történt, míg hazafelé sétáltam. Ha valaki esetleg ott volt, kérem, kommentelje be az utójátékot!

Az tuti, hogy a részemről ennyi volt. Írhatnék a BKV-nak, a BKV figyelőnek, a rendőrségnek, hogy megütött egy szemöldök piercinges fiatalember. Önámítás lenne azt hinni, hogy ezzel bármit is elérnék. Elpazarolt idő. Többet érek azzal, ha most inkább borogatom az arcom. Addig se pofázok, mert azért talán eltörik a karom is.

Mikor halálhírét hallottam, megdöbbentem, nagyon furcsa érzés szaladt végig a fejemen, mert két nappal előtte még róla volt szó társadalomelméleten. Azután érzékeny kanyarokat véve csapongtam gondolatok közt, míg végül lassú víz partot most, vagy úgy is mondhatjuk - ami a szokásos -, hogy a dolgok csak gyűlnek egymáson, hogy aztán ne is emlékezzünk, mi van legalul, mi az alap.

Azért szerencsére itt nem pont erről van szó, hanem arról a bonyolult fejezetről, ami kimaradt a  "feledés enciklopédiájából". Van ugyanis az a furcsa helyzet, hogy az embernek sok apja van, mentorok, gondolkodók, 'főhősök a kedvenc sorozatokból' és még sokan mások. Én személy szerint sosem kértem egyiktől sem apasági vizsgálatot, a szellemi neveléshez amúgy sem kötelez a vér. Őket viszem, visszük magunkkal minden percbe, és anélkül néznek vissza megnyilvánulásainkból, hogy valóban tennék.

Lévi-Strauss egy ilyen figura volt nálam. Pedig szavamra, nem olvastam tőle sokan, mint inkább keveset, de már az is bőven elég ihletet ad, amikor látom Brazíliában, és jobbnál jobb anekdotákat hallok róla.  Olyan dolgokat, amik Foucault szerint nem tartoznak élesen a munkásságnak megértéséhez.

Azonban mi tartozik a megértéshez, ki tudja már, amikor fent van Facebookon, és twitterezik is...

"ürességünk könyvtárosa"

A Pop, csajok, satöbbi-ben van egy mondat, miszerint a tudatosság az ember legnagyobb ellensége. Hm, micsoda "frázishalmaz", de jól hangzik, élj a mának, irány a Balaton és wakeboardozzunk egyet. Picit megfordítva, a tudatosság=reflexió, amivel tényleg nem mindig könnyű, de nélküle a mítoszok és konvenciók világában élnénk, és csodás példái lennék annak, hogy a tisztelet jele a jónapot.

Claude Lévi-Strauss üzenőfalára ():

darabokra hullik Grand Master fless
a vakolat összepakol és falról lemász
garaton fordul a sarki szesz
tényleg túl keserű a kulimász
vademberek közt megdermed
a derű pírjén nyelvrokon
elítélve legfelső hiedelmed
hogy oltár elé vezess az okokon
átnyúlva elnyűtt frázishalmazon
párizs a világ fővárosa
mit nem tudok csak felhalmozom
míg te vagy ürességünk könyvtárosa
tiszta betűiden kitűrt inggel
ha nem tetszik a valóságunk
végünkre a kezdetünk pinggel
s leszakad a tudat águnk
forró trópusok alatt ébredve
csak őrizzünk meg pár emléket
hogy felpingelhessük képedre
köztünk modernitás nem lépked.

Érdemes megnézni az utolsó, és egyben egyetlen kommentet.

nem kell felizgulni, ultra updated a pornóipar, kijött az első, nemhivatalos obamás pornófilm. (figyelem, csak az tekintse meg, aki elég késznek érzi magát hozzá. katt) - ennél progresszívebben nem is keveredhetne össze két dolog, jelenség, szimbólum. de a mosoly nem véletlen. mert ezt a metódust úgy híják, hogy fless :)

számomra hasonló kommunikációs enerdzsivel bír a fentebbi kép. de hogy legyen valami igazi, magyaros, kolbász szagú szemléltetése ennek a példabeszédnek, meg kell említenem, hogy ma láttam egy hirdetést egy lehúzott rolóju kocsma ablakán: "sérv eladó. sérveink az érveink."

aki őszintén érdeklődik esetleg, annak privátba kicsetelem a számot, de csak azért cserébe, ha ő pedig részletesen ecseteli, miért is van neki szüksége erre. a bármire, ugyanis lehet, nem sérvet veszel, tán van rá esélyke, de egy ilyen reklámkapmánnyal még egy üres túrórudis papírt is rám tudnának sózni egy ezresért.

na ha már ilyen mélyen belemerülünk a furcsaságokba, akkor tessék lássék olvastam egy szexi hírt a blikk forródróton: tököt vettek a jóban rosszban sztárjai.

mondtam is apám, kemény az élet, a lényeg, hogy megénekeljük a lényeget, ami után totálisan beszövődik kis világunk szálai közé...viszont ez nem feltétlenül negatív dolog. azontúl, hogy szerintem a legkevesebb zsurnalisztikai érzékkel megáldott firkász sem képes arra, hogy a tökvásárlásról ily módon szarul, fosul írjon, van ebben némi szívmelengetés.

• nem magyaráznám el, milyen egy cool piaci hangulat (de amúgy ez a lényeg, amiről a továbbiakban szól az írás. csak így zárójelben. igen, csak így odabaszva =)
• azon túl, hogy a SZTÁR miatt veszel te is pár tököt, azonosulás ezerrel, kultusz, és még tán schütz is pár szeletet ebből az igazi november-decemberi szívmelengető csemegéből
• de a dolog nekem tök speciálisnak ható oldala, hogy mégis frankón fogod érezni magad, holott csak azért klikkoltál a blikkre, mert tegnap elengedted magad, és a mester utca jackpotos sörözőjében a földről kellett felkanalazni.

a történet pedig így összeér. de hogy még jobban a dolgok hátoldalára nézhessek, készítettem egy online webkamerás gondolat-interyout craig shorttal, a fradi új trénerével:

én: tiszteletem. örülök, hogy beszélhetünk. mi a pálya?

c.g.: szenzációs helyzetben vagyok, ilyenkor szeretek fürdőzni a reflektorfényben. képzelje..ja bocs, tegeződhetnénk? jó arcnak tűnsz.

én: ne haragudjon, de nem. nem keverem össze a munkát a magánélettel.

c.g.: oks. azért én még ellazulok picit. (megbont egy zacskó ropit - a szerk.) szóval a pozink pazar. sztárjátékosaink vannak, és olyan futballisták érkezésében bízunk, mint gyepes, szabics, vagy éppen dárdai, ha jól tudom. a felsorolt embereknek elég csupán kitenniük a cipőjüket az üllői úti pázsitra, és az ellen lefossa a bokáját.

(az inti a kép után folytatódik. nyugi.)

én: teljesen egyetértek, örülök, hogy ezt mondja, és így fogalmazta meg, mert pontosan erre gondoltam én is. szerintem a sztárság eszmerendszerében van a pipa.

c.g.: igen. ott a pipa. azért, mert az emberek nem tudják, mit csinálnak. így, ahogy mondom. egyszerűen fogalmuk sincsen, hova mennek, mit gondolnak, éreznek, stb., ez pedig abban a kontextusban ultragáz, és nagyon lényeges momentum, hogy ezek az emberek egymással kommunikálva formálják egymást. remélem eleget mondtam.

én: tökéletesen. köszönöm.

c.g.: szívesen. may the force be with you.

hát ennyi. ez van.

Tegnap első felindulásból írtam meg azt a posztot, ami nem jelenti azt, hogy ami ott van azt most visszavonom. Nem fogom, csak most egy kicsit mélyebben nézem át a dolgokat, elsősorban magamban.

Én magam is meglepődtem azon, hogy ennyire kötődöm egy rádióhoz, ami a tömegmédia, a kereskedelmi média része, úgy hogy megvan róla a nem éppen felemelő véleményem. De ez most valahogy más. Gondolkoztam sokat és rájöttem, hogy igazán nem is hallgatok nagyon rég óta másik rádiócsatornát. Reggel, amikor elindulok itthonról, a Bumerángot hallgatom és hiába van korán jó kedvem lesz, este, amikor hazafelé tartok, vagy Juhász Gergő, vagy Vas Maya kisér haza. Amikor dolgoztam, akkor is a Sláger szólt és azt hallgattuk és néha az egyetemen is előadás helyett Őket hallgatnám. Jóformán egybeforrt az életemmel A Rádió. Most, mikor ezt írom, most is Őket hallgatom.

De ma reggel amikor bekapcsoltam a rádiót, nem egy vidám műsor fogadott, hanem ugyanaz az értetlenség és rosszkedvem, mint ami bennem is megfogalmazódott tegnap. Milliónyi sms, betelefonáló, híres és nem híres emberek mondták "résztvétüket" a Slágernek. Amikor Bocsi belovasott néhány sms-t, remegett a hangja, pedig Ő és az egész stáb látott már nem egy megható dolgot és még akkor sem történt ilyen. És itt jutott eszembe nagyon sok egyéb emlék, ami a Slágerhez kötődik, és ezek alapján már nem kérdéses, hogy miért kötődöm Hozzájuk. Nem kevés olyan dolgot is csináltak, amik nem nagyon jellemző a kereskedelmi médiára, például a Sláger Angyal, amin keretein belül igazán szegény gyerekek jutottak karácsonyi ajándékhoz, vagy egy másik példa: a Bumeráng csereberéléseken keresztül több milliót érő játszótérhez juttatott egy kis falut.És most nemcsak az én jó reggeleimet veszik el, hanem rajtam kívül millió más emberét is. Gondolok itt nem csak a Sláger, hanem a Danubius hallgatóira is.

Ez most kicsit személyesre és érzékenyre sikerült, de nem baj. Ilyen is kell.

Hát igen, ez a történet egy vicc. Egy olyan vicc, ami még annál is felháborítóbb, hogy Obama lett a friss Nobel békedíjas. Bizonyára sokan hallotatok róla, hogy két országos rádiócsatornát is megszüntetnek november közepétől. Nevezetesen a Danubius és a Sláger rádiókról van szó. Arról a két adóról, aminek hallgatottsági adatai összesen országos szinten 50% körül van. Magyarul a két legnagyobb magyarországi rádióadóról. Úgy látszik már ez sem számít kis hazánkban. Nem sírnék, ha megszüntetnék a TV2-t vagy az RTL Klubot a kritikán aluli műsoraival, vagy ha nem kellene többé reality show-k óriásplakátjait látnom az utcákon. Alapvetően sok szemét van a kereskedelmi televíziózásban és rádiózásban és most sikerült két elég jó rádióadót az egyik napról a másikra a kukába dobni. Nyilvánvaló, hogy saját érzéseim is közrejátszanak ebben, de ha reálisan nézem és pusztán a számokat tekintem, akkor sem tudom megérteni. A közszolgálati rádió fenntart hat különböző csatornát, amik összesen nem vonzzanak annyi hallgatót, mint bármelyik a kettő közül.

És hát, mégis menniük kell. A helyükre pedig az előzetes információim alapján olyan rádiók fognak kerülni, amiket elég erős szálak fűznek politikai platformokhoz, a műsoraikban pedig poltikai butítás fog szétröppeni az országban. Pláne ha az új médiatörvényt elfogadják, akkor aztán tényleg nem lesz más a kereskedelmi televíziózásban és rádiózásban, mint politika, politika, ami manapság egyre több ember gyomrát forgatja meg, azok között az emberek között, akik túlléptek a "mondjon le" reakciókon. A saját környezetemben is csak kiábrándult, a politika és a politikusok felé közönnyel tekintő embereket - fiatalokat és időseket egyaránt - látok. Nincs olyan dolog már ebben az országban, ami ne kötödne valamelyik párt érdekéhez, mindent ők és az aljas szándékaik és érdekeik irányítanak.

Ez most kicsit keménynek tűnhet, de nézzetek körbe és mondjatok legalább egy olyan dolgot, amibe még nem férkőzött bele ez a rohadt vírus.

Mint arról mindenki értesült - mert lehozta az új, kétszintes newsfeed -, a Facebook kettészedte az üzenőfalunk, lett egy iWiW-es (minden megjelenik rajta), és egy koncepció nélküli hulladék, ahol olyan információk jelennek meg, amik elvileg érdekelnek minket.

(Hogy gyorsan létjogosultságot adjak a posztnak, bár valószínűleg mindenki így érez az üggyel kapcsolatban, íme néhány felháborodott usher hivatalos beszólása a  Facebook-blogon. )

Részükről ez egyébként egy teljesen felesleges sápizotás, hiszen 2006 őszén Mr. Mark Zuckerberg már megmutatta, mi történik az oldalán...az, amit ő akar. (2006-ban újított utoljára nagyot a Facebook, variált egy nagyot az üzenőfalon, akkor is felháborodtak a júzerek, a szájt kreátora meg írt nekik egy kedveset.)

Jelen esetben a legnagyobb gond, hogy nem lehet hide-olni azokat a típusú üzeneteket, amiket nem akarsz látni, nevezetesen, hogy ki-kivel lett ismerős. Csak magukat az embereket lehet elrejteni, de akkor nem látjuk a posztjaikat, ezt pedig nem minden esetben akarjuk.

Ami külön baj, hogy ha már egyszer beállítottad valakinél, hogy nem vagy kíváncsi az üzenőfalas megnyilvánulásaira, akkor annak ellenére most látni fogod, és nem tudsz mit tenni ellene.

A fal másik része - ami sima hírek néven fut - meg egy olyan katyvasz, ahol az időben össze-vissza kifutott a legcsekélyebb szelekció nélkül zúdulnak a felhasználókra. (korcs highlights)

Hogy mi a jó ebben, csak a fejlesztők tudják, vagy még ők sem. Mindenesetre arra kiváló, hogy

• lemaradj olyan történésekről, amik érdekelnek
• és láss egy csomó olyan információt, ami teljesen hidegen hagy

Köszi Facebook

Update: Most olvastam, délelőtt mit írt erről Webisztán

Mondom, ezzel a Facebook azt állítja, hogy a Twitter-féle "mindent bele élő hírfolyam" filozófia nem működik megfelelően az ő esetükben. Inkább a kapcsolati hálót pingelgetik azzal, hogy jobb oldalon folymatosan mutatják, hogy melyik ismerősünkkel kéne felvennünk a kapcsolatot újra meg újra. Illetve arra késztetik a felhasználókat, hogy a hírfolyamot minél gyakrabban megnézzék.

Írták ők, de ezzel nem értek egyet. Mit jelent az, hogy nem működik megfelelően az ő esetükben? Csak találgatni lehet, olyan misztikus ez a kijelentés, ráadásul már maga a kijelentés is egy találgatás =)

Az oldal alapbeállítása, hogy bejelentkezés után pontosan az a  "mindent bele élő hírfolyam" jön be először, ami tartalmazza azokat az információkat, amiket - fentebb linkeltem a blogot - nem szeretnének látni a felhasználók. Ehhez a news feed másik részére kell kattintanunk, de ott már az az említett zavaros adatfolyam vár ránk, amiben annyira elveszhetünk, mintha rossz csillagkapuba lépnénk be.

A highlights eltüntetése nagy fogás a Facebook részéről, mert a kutya sem onnan informálódott. Abból a szempontból jó volt, mert ott csak posztok jelentek meg, kvízeredmények nem - akármennyire is agyonkommentezték egymás 'mi leszel, ha nagy leszel?' kvízeredményeit a felhasználók -, viszont teljesen szubjektív tapasztalat, és ismerősök beszámolói alapján, nem volt agyonkattintva. Mondhatni egy felesleges kikopizása volt a lényegi tartalmaknak, de mivel mindenki középről tájékozódott, így nyugodtan ki lehetett nyírni. 

Csak mindennek a tükrében érthetetlen, miért górta úgy szét az üzenőfalat a Facebook, ahogy tette. Nem érzem helytállónak Webisztán azon értelmezését, hogy ez egyfajta "szakítás lenne a Twitterrel", mert az emberek éppen ezt a március óta fennálló rendszert szerették, amit lehet twitteresnek mondani, de a lényegen ez nem változtat. Ugyanúgy meg kell majd szokni, ahogy eddig mindig, ha változtatott a Facebook, mert alkalmazásaikban sosincs vissza (csak az ötleteikben).

Vajon diszlexiás vagy? Tudd meg most! Küldd a DISZLEXIA szót a 17634-re!

A következő link nem működik, error, de beteszem, mert a google-ben rákerestem arra a mondatra, hogy "az egész életem egy félreértés", és ez jött ki. Célirányos voltam, reméltem hátha lesz egy filmrészlet, amatőr kortárs vers, vagy bármilyen idézet, ami magábafoglalja az előzőeket. Nem volt, vagyis csak ez a link, aminek tartalmát lehúzták az internet vécéjén. Arra is asszociálhatnék, hogy nem volt ember mostanában, aki totálisan félreértve érezte magát, de akkor már itt lennék ellenpéldának én, meg intuitíve még csomó társam, akikkel csak annyi közös van bennünk, hogy néha-néha felsejlő természetességünket is sandán kianalizáljuk, de legtöbbször elrejtjük. Az olvasó azt is hihetné akár, hogy itt most egy mélyről jövő coming out érkezik, és egy nagy kőt ledobok a szívemről a világra.

Ha így lenne, az azt jelentené, hogy mindent félreértettem. Hiszen természetes dolgokat akarok a felszínre hozni, mintha pszichoanalízissel próbálkozna Freud, hogy bevalljon felettes énemnek valamit a tudatalattim. Ebben a helyzetben nyilván nem kell bocsánatot kérnem valamiért, amiről most derült ki, hogy számomra eddig ismeretlen lelkem egy darabkája. Nem is kell mondani, márha erről szólna a coming out, hiszen bármennyire is eddig nem tudatosult bennem a dolog, attól még dologszerűsége belőlem ered, én vagyok az anyja és az apja, én szültem meg saját magam számára.

Nem úgy, mint valamit, amit utált mostohagyerekként cipeltem magammal az évek során, eddig egy láthatatlan pattanás volt az arcomon, de most elmondom másoknak, hogy figyi, ha eddig nem vetted volna észre, pattanásos vagyok, fogadj el. Lehet, hogy eddig elfogadott, lehet eddig sem, a lényeg nem benne, és az ő hozzáállásában van, hanem bennem. És ezt úgy lehet kollektíven is érteni. Ha a történelem során eddig nem féltünk volna ennyire a természetes érzésektől és move-októl, akkor nem alakult volna ki ez a sematikus, analóg kultúrális-mentális börtön, amit ma közgondolkodásnak, közízlésnek, vagy tudja a csuda minek hívunk.

Például a gyerek a homokozóban benyúl egy kislány szoknyája alá. Tök jó, úgy magában azért mindenki megnyugszik, de anyuka leszidja a fiát, hogy ezt nem szabad. Eltelik 16 év, a kis Jónás odakever egy diszkóban egy csajhoz, és összevissza dumál, mindenki részeg, smárolnak, és járni kezdenek mondjuk Cintiával.

Szuper, gondolja mindenki magában, Jónásból 'normális' férfi ember alakul. Persze közben, amit titkon mindenki tud, de senki sem mer bevallani, beemelni az imént dícsért közgondolkodásba, hogy Jónás keményen, napi egyszer, de legalább heti ötször pornót néz. Cintia nem egészen így, de ő is látott már ilyesmit. Nem fog meglepődni, hogy első szexuális együttlétükkor a fiú úgy viselkedik, például hátsó pózból kicsit megtépi a haját, meg pirosra üti a fenekét. Mi történik?

a.) Jónás teljesen természetesen viselkedik, tinédzser korban ez a módi, másrészt semmi sem örök, a szexuális szokások is változnak, pont mint ahogy az ember

b.) Ha a társadalom felvállalná, hogy igenis létezik pornóipar, minden ikszedik pornót néz, és bevallaná a szülők társadalma, hogy a gyerekek igenis pornón nevelkednek, talán deviánsnak titulálnák a fiú move-jait, de talán nem

És akkor a kérdés, hogy Jónás deviánsan viselkedik, vagy sem? Volt benne egy vágy még kis pisisként, hogy megnézze a homokozói lánynak, mi van a szoknyája alatt. Annyit már tudott a világról, hogy nem egészen olyan dolog lehet ott, mint az övé, de hogy konkrétan mi az, nem tudta, csak kíváncsi volt. Aztán minden kíváncsiságát és természetesen számára magától értetődő mozdulatát kiírtotta belőle a világ, hogy belehúzza abba a kulturális kényszerzubbonyba, amit ma normálisnak nevezünk, és közben tele van devianciákkal, csak azért nem hívjuk őket devianciáknak, mert ez a kategória már foglalt, túl sok szemetet hordott be alá a nép.

Visszatérve a félreértésekhez. Volt egy csajom, aki folyton szólongatott, ha keresztbe tettem a lábam előtte, és ő ezt nem érezte valami férfias megmozdulásnak. Mondtam neki, hogy abban a szituációban így kényelmes. Erre azt felelte nekem a nemverbális kommunikáció, hogy áháá, valami bajod van abban a szituációban. Mondtam a nemverbális kommunikációnak, nincs baj, miért ne tehetném a lábam így anélkül, hogy célom lenne vele. Megböktem a pszichológiát, figyi mond már meg nekik, hogy az ember olyan fasza tákolmány, hogy képes olyan célokért is cselekdni, amelyek magában vannak, és a cél elérése is önmaga, nem kell másokon keresztülmennie érte, elég ha keresztbe teszi a lábát és belelógatja a nagyvilágba.

A pszichológia nem felelt, de az élet csúnyán arcon csapott, mert akárhányszor ilyen célom volt, a tyúkszememre tapostak. Ha keresztbe tettem a lábam, nem értettek. Ha magam elé meredtem, azt kérdezték, mi bajom van. Ha nem mentem el egy társaságba, már mondták, nem kérdezték, hogy bajom van. Baj, baj, baj. Ha félreértettek mindig farkast kiáltottak, miközben én sem értettem magam, csak mozogtam, cselekedtem, ahogy a pillanatban rezdültem.

Hogy mi a kapcsolat a címben szereplő két személy között? Látszólag semmi, és valóban, közvetlenül tényleg semmi (nem tudom, emiatt melyikük a szerencsésebb). Mindenesetre a vörös démon igen sokat köszönhet a keresztény egyház fejének, na nem pont az aktuálisnak, de a mindenkorinak mindenképp.

Mosom kezeimet azzal, hogy egy mondattal sem akarom a hazai média lelkes 'hájpolásának' eredményét, a Playboy és Gesztesi-románc miatt kialakult liptaiclaudiaizmust tovább futtatni a csúcsra. Pár hete mégis a legfrissebb playmate kapott egy kedves reklámriportot a Naplótól (és még nyilván tucatnyit a TV2-től), amiben egyetlen mondattal intézte el a kitárulkozása körüli kérdőjeleket: "Mindenki meztelen a ruha alatt." Látszólag jó mélyre szánt a gondolat, ennél kisebb bölcsességet el sem fogadtam volna tőle, de azért ha jobban belegondolok.

A mondatot úgy is le lehet fordítani, hogy a meztelenség az ember születésekor magától értetődő természetessége, a világ teremtését megálmodó Biblia is ilyen állapotában ábrázolja az első emberpárt. Bibliai öntudatra ébredésünk előtt ez volt a legkézenfekvőbb bizonyítéka, hogy magunk is állatok vagyunk (vagy legalábbis voltunk az almazabálásig). Ez így korrekt, a természet egyetlen más élőlénye sem bújtatja alakját ruha mögé, mi sem elsősorban azért tesszük, mert viszonylag szőrtelen testünk télen fázik (az más ügy), de azokra a kutyákra sem gondolok most, akiket gazdáik pusztán divatból kabátkákba és egyéb testmelegítőkbe öltöztetik (az emberi idiotizmus sem ide való most).

Tovább szőve: ha ez a meztelenség ennyire rendben van Claudia szerint, akkor jön a kérdés: ugyan miért Hugh Hefner zseniális magazinjában pakol ki mindent a pultra. Jójó, itt jöhet azonnal a kontra, hogy a lóvé…rendben, elfogadom, Claudia-bőrbe bújva magam is elgondolkodnék egy ilyen ajánlaton – bár eddig a pillanatig ez eszembe sem jutott. De finom mosoly mellett megeresztett, a ’meztelenség természetességét’ hangsúlyozó magyarázata totálisan átgondolatlan. Ha valóban úgy kezelnénk a pucér test látványát, ahogy azt ő megálmodja, akkor konkrétan nem volna szükség a Playboyra, azaz képek által a női test férfi nyálelválasztást megindító látványára. Nagyon kemény világ volna, képzeljünk el egy honi médiát Bódi Sylvi celebsége vagy Zimány Linda műsorvezetése nélkül. Nem kérdés, televíziós apokalipszis.

Ha ma kiállnék mondjuk az Oktogonra ruha nélkül, akkor előbb-utóbb elvinne a rendőr (és nem azért, hogy ne fagyjak halálra). Ki áll hát az első emberpár mezítelen boldogsága és a mai szigorú erkölcsi rend (Claudia álomvilága) közé? A keresztény egyház. Ugyan nem kérdés, ők is néha-néha próbálkoznak, de a szörnyű ellenállás leveri ezeket a kísérleteket. Persze így korrekt, ha az ortodox egyházak kitartanak a ’ne paráználkodj’ szent üzenete mellett, akkor valljuk be: egy pucér nő látványa nem a fogmosás iránti vágyunkat ébreszti fel. A pucér test elutasításának azonnali következménye a Playboy magazin megszületése, más esetben a kutya sem volna kíváncsi meztelen női alakokra, ha az nem volna kuriózum, a tiltott és elérhetetlen megpillantása. Véleményem szerint ha fáinkat és állatainkat valami ostoba erkölcsi parancsolatba csomagolt indokkal lépten-nyomon felöltöztetnénk, párszáz év múlva megjelennének a ’ruhátlan’ bükkökről és tehenekről készült kalendáriumok (a különbség annyi volna, hogy nem szexuális érdeklődés miatt vinnék őket, mint a cukrot, hanem a kiéheztetett kíváncsiság okán).

Kissé sarkítva azt is mondhatjuk, hogy a mindenkori pápa és Hugh Hefner öntudatlan (?) biznisze utóbbinak dollármilliókat, előbbinek állandó, bűnbocsánatra áhítozó híveket szerzett, hiszen az elcsábulás a természetes iránt (ami épp a keresztények áldozatos munkája révén vált természetellenessé) elkerülhetetlen. A hívőknek feloldozást pedig csak egy pap adhat, a lelkiismeret itt kevés. Más okból is szükség volt a Playboyra. A Biblia pornográf részei a mai kor fantáziálni vágyó emberének már igencsak ingerszegények. A Playboy a képekben gondolkodó elme Mekkája, ha pedig a bibliai kapcsolatot direktbe hirdeti, az a legjobb.

Megjegyzés: II. János Pál pápa anno egy beszédében nem utasította el a meztelenséget. Ezt egy lengyel hölgy bíztatásnak vette, majd ezért dobta le ruháit a Playboynak. A korábbi pápa tehát Claudiával mélységesen egyetértett volna, bár tegyük hozzá, az óvszer használatának tilalmával (ami sokak szerint az AIDS afrikai kontinensen való túlzott elterjedéséhez vezetett) némileg kompenzálta „liberális” nézeteit.

Azért bízom benne, hogy az egyébként elkötelezett keresztény Liptai-Gesztesi házaspár gyermekük keresztelőjén nem a pajzán részekből olvastatott fel Sváby András keresztapával, nem ilyen szavak hangzottak furcsán a szájából.. Egy biztos: az könyv és a benne lakozó tartalom közvetve hírnevet és súlyos forint milliókat hozott a büszke anyukának.

"Mi az, ami nem újságírás?" címmel megjelent a Karmán egy írás, erre reflektálnék.

Egyik ex-főszerkesztőm írta msn-en, hogy két fajta újságírás van: amiért fizetnek, és amiért nem. Ezen a már-már aforizmikus kijelentésen nehéz hirtelen fogást találni, de talán nem is kell gyorsan, őrölnek majd az évek malmai. Újságíróra - vagyis emberre, aki információt gyűjt, bőrbe köti, majd megosztja másokkal - addig van szükség, amíg vannak emberek, akik erre igényt tartanak. Vagy mert lusták, vagy mert ők maguk nem képesek olyan (internethasználatra) információgyűjtésre, mint az újságírók.

De ezek a konzervinformációkon (csak rakd elém, én úgy is megeszem) élő generációk - minden bántás, vagy fricska nélkül - lassan kihalnak mint a dinoszauruszok. Nincs minőségbeli különbség az ő tartalomfogyasztásuk és a miénk között, egyszerűen csak felnövőben van, és részben már felnőtt egy korosztály, akik 'living and learning with social media'.

Nem voltam öntudatomnál a '90-es évek előtt, de volt olyan, hogy 'nem hiszem el, amit az újságban írnak?'. Vagy 'áh, ez csak kamu, felfújja a média', stb? Kétlem. Az internettel hatalom került az emberek kezébe, és ennek az észleletnek lett az egyik oldalhajtása a szkepszis, amit csakis az nyugtat meg, ha én magam járok a dolgok után, de nem azért, mert a pénz motivál.

Ennek ellenére nem gondolnám, hogy a mobilkommunikációs trend végére úgy kerülne pont, hogy kihal az utolsó még élő újságíró is, és akkor legyen szabad verseny az információk és a blogok között. Mércék, autentikusnak vélt (?) források, etalonok mindig is lesznek, hiszen a legdemokratikusabb hálózatokban is vannak gócpontok, viszont...és most itt néhány szempontot feldobnék a falra:

• a fogyasztó is érzi, ha át akarják verni, irányítani akarják, stb, miért ne informálódjon onnan, ahol nem ütközik már a leadben hátsó szándékba 
   
• mennyivel személyesen kiskarcsi laza, stresszmentes (vagy éppen attól túlfűtött) blogját olvasva tájékozódni - vagy inkább onnan szörfözni indulni -, mint egy vadidegen csávó fizetésízű soraiból kihalászni a valóságot a beletettemmertaztkívánjaafőszerk fordulatok közül
   
• az internettel kicsit nagy lett az ember arca, nem gondolja már úgy, hogy lennének elérhetetlen dolgok. Ha akarod, pötyögsz egy minimálisat, és dobsz egy mailt a köztársasági elnöknek. Vagy ha ahhoz van kedved, felhívod a Barcelonát, kérsz egy időpontot Messihez, és ha mákod van, bemehetsz hozzá, vagy felhívhatod. Bármit megkaphatsz, ha ügyesen csinálod. Közelebb jött a világ, ez van.
   
• és persze, amiről Dr. Tits írt: ma már a 'how to' korát éljük. Kicsit átfordítva, nem egy-egy penge újságíró mondja meg a frankót, hanem az internet, de úgy globálisan.

"Mi számít újságírásnak 2009-ben?"

- Az idő. És persze lehet rögtön mondani, az idő pénz. De nem vonnék le ilyen gyorsan analógiát. Az idő. Csupán annyi, hogy valakinek van-e ideje útánajárni dolgoknak, vagy sem. Az elérhető információk ma már mindenki számára elérhetőek, a titkok pedig mindig is titkok maradnak az átlagember számára.

De ahhoz, hogy újságot írj, információt ossz meg másokkal, nem kell nagy etwas. Csak a kiválasztódás során jó helyre kell kerülj. Elvégre információt létrehozni és megosztani a világ legtermészetesebb dolga, erről szól az emberi kommunikáció, csak a mobiltechnológiákkal megszűnt a nagy pénz hegemóniája, és mindenki egy önálló kis médium lett. A kérdés, hogy ezt mennyire használja ki. (Na meg hogy ki, és mennyi haszonért biztosít neki platformot ahhoz, hogy ő médium legyen.)

avagy tanulj meg netről smárolni...

How to. Az angol hogyan? kifejezés google-ba való beírása gyakorlatilag egy belépőkód a mindennapi élet egyszerű megoldásainak tárházába.
A történet valahol a web 2 kialakulásánál kezdődhetett, de sokkal inkább az után kapott erőre, amikor a wiki és a youtube is globális csatornává és elsődleges információforrássá vált a netes társadalom számára. 

Késő bánat, nincs bocsánat. Az ember mindenféléről hall mindenfélét, és a végén oda lyukad ki, ahonnan már nincs nagyon hova, és fanyarú arccal bámul vissza. Azt hiszem ezekre a helyzetekre a gyakorikerdesek.hu és a yahoo answers legfurcsább válaszai sem nyújtanak megoldást.

Pedig az emberben ezerszer feldereng a bizonytalanság szikrája, mit és hova kéne tennie, mondania, csinálnia. És mindezeket úgy, hogy a megbánás lehető legapróbb szikráját is el akarja kerülni, de ez nem lehetséges.

Hiszen ha ilyen lineárisan működnének a dolgok, akkor már rég nem lenne szükséges jövendőlni, hiszen a 'jövő' szó passzívvá tétetett volna. Ha az ember egyszer meghallja magában és képes feldolgozni, mennyire beágyazott, akkor ott nagyobb meglepetések lesznek, mint a brazil kölyök szülinapi zsúrján.

Ahhoz, hogy megértsd, mekkora távolságok vannak, hallgasd meg micsoda különbség van zaj és zaj között. Ezt a problémát mindenkinek magában kell lejátszania, de óvatosan, mert csalók mindig is voltak és mindig is lesznek. Ezen kardinális kérdés kapcsán senkiben sem szabad megbíznunk, csak magunkban. Senki másban.

(Milyen nehezen szánjuk rá magunkat, hogy idegenek mellé leüljünk egy padra, pedig nem harapnak. És ha nem ülünk le, megőrülünk.)

A Mac chicken

Semmi kétségem afelől, hogy nem csupán teoretikusan, de gyakorlati hasznát nézve is a slicc a világ egyik legzseniálisabb találmánya. Mégis, mint egy zabigyerek, se apja se anyja az interneten. Hogy lehet ez? A Wikipedia egy satnya szócikket szánt neki, magyarul említésre sem méltatják, pedig kevés olyan sokatmondó, szimbolikus erővel bíró dolog van a környezetünkben, mint ő (de erről később).

Újabb furcsaság, hogy a slicc olyan a divat történelemben, mint például Maugli, vagy Tarzan. Származásának eredete ismeretlen. Pedig a találmány olyannyira örökérvényű, hogy ma is bármelyik Nobel-díj kategóriában vinné a prímet. Mindegy, most már felesleges károgni, pontos hivatkozás nélkül kell beérnünk, és nekünk kell tartalommal feltöltetünk a slicctörténelem méltánytalanul üresen hagyott lapjait:

Sarucsiszoló rögtönzött mendemondája nyomán Wolfgang Slitz találta fel a sliccet, méghozzá a 19. század hajnalán. Addig ugyanis ovipisi technikával brunzoltak a férfiak (is?), azaz le kellett tolni a nadrágjukat, viszont hűvös, szeles idő esetén fázott a felsőcombjuk...Ezt a kardinális problematikát Slitz - aki egyébként ükanyai ágon rokona volt Descartes-nak (kiváló filozófus, és saját bevallása szerint csak hobbimatematikus) - úgy orvosolta, hogy geometriai számításokat végzett, hogyan lehetne az időjárás viszontagságainak kitett pucér combfelületet minimalizálni.

Az anekdota szerint mégsem a tudomány oldotta meg a szitut, hanem mint már oly sok más esetben, egy valós élethelyzet gyújtott gyertyást Slitz fejében. Ugyanis egy pisilés során, amikor le volt húzva a frissen mosott nadrágja, egy óriási bögöly repült a lába felé, s mivel emberünk allergiás volt a csípésre, felhúzta a nadrágját. De mivel az asszony előző este mosta ki, nem akarta magáraharagítani, ezért a szerszámát kitartotta a gatyóból. (A bögöly sajnos ettől függetlenül is megcsípte, de megszületett az ötlet: legyen egy lyuk a nadrágon.)

Sorozatunk következő részében a slicc kommunikációjával és szimbólum-dimenzióval foglalkozunk majd. (Egyébként őszinte meglepetésként egyes magyar webáruházak tz-vel írják a 'slicc' szót. Akármennyire is akarnak hódolni a feltaláló előtt...ez helytelen.)

Nora Ephron neve elég ahhoz, hogy tudjuk, itt valami romkom jön, pláne ha ő a rendező és a forgatókönyvíró is. Ennek szellemében kapunk is egy könnyed, vicces, szeretni való két órát szerelemmel, főzéssel, önmegvalósítással; huszonöt-harminc közötti nőknek kötelező. De a hozzáértők majd megírják, miért érdemes és miért nem érdemes megnézni a filmet. (Azért idebiggyesztem, hogy Meryl Streep miatt meg kell nézni. Ha negyven évvel idősebb lehetnék, komolyan bele tudnék szeretni. Arról nem is beszélve, hogy hatalmasat alakít ebben a filmben is.)

Ha viszont levakarjuk a cukormázat a történetről, kapunk egy igazán érdekes gondolatot. Az alapsztori párhuzamosan fut két szálon, mindkettő egyszerű, semmi csavar, azt kapjuk, amit várunk. Így aztán nem is igazán tudok spoilerezni. Két térben és időben egymástól messze megtörtént eset alapján íródott mesével állunk szemben. Kajak megtörténtek, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a két címszereplő önéletrajzi ihletésű regényeiből készült a film. No meg a gugli is ezt mondja.

Adott az egyik szereplőnk, Julia Child. A második világháború után Franciaországban éli az unatkozó diplomatafeleségek mindennapjait. Hogy gyorsabban pörögjenek a napok, elkezd főzéssel foglalkozni. Kiderül, hogy tök jól megy neki, harmadmagával össze is hoz egy fasza szakácskönyvet, amiből bestseller lesz. 1951-ben kezdenek hozzá, '61-ben sikerül is kiadatni. Másik szereplőnk, Julie Powell az ezredforduló utáni New Yorkban él, és a hétköznapi stresszt vezeti le a konyhában. És tényleg arra használja a konyhapultot, amire azt tervezték. Blogot is indít, amiben vállalja, hogy a Julia Child 734 oldalas szakácskönyvében szereplő 524 ételt 365 nap alatt elkészíti, illetve ezt naplózza is. És itt a nagy okosság.

 Sehol sem láttam még ennyire szépen levezetve egy blogger sikertörténetét. Apuval a kisszobában összedobnak egy blogot, megérkezik az első hozzászólás, természetesen egy közeli ismerőstől, aztán pedig beindulnak a kommentek. Rajongótábor alakul, toplistás helyet kap a blogok között, kötelező vagy-a-blog-vagy-én családi affér, megjelenik a printmédiában, aztán sorra hívják a szerkesztőségek, a kiadók. A film itt véget is ér, a sikertörténet viszont nem, hiszen a promóból tudjuk, hogy megtörtént eset, és a címszereplő blogja alapján saját blogjáról írt könyve alapján írt film, és jaj, de jó, és mi meg most néztük meg, érted? (A fentebb említett hozzáértőktől kérem, foglalkozzanak a valóság és a film összefonódásával. Megérne egy postot.)

És most jön legnagyobb okosság, ami miatt nemcsak arra jó ez a film, hogy este összebújva megnézzük, aztán ráforduljunk a barátunkra, barátnőnkre. Amíg Julianak egy egész évtizedre van szüksége ahhoz, hogy elinduljon a karrierje, addig Julienak elég volt hét év, hogy a blog ötletétől eljusson odáig, hogy könyvének filmes adaptációja mozivászonra kerüljön. Ennyivel gyorsabban élünk, mint negyven évvel ezelőtt. Ez az internet. Hello World!