Nora Ephron neve elég ahhoz, hogy tudjuk, itt valami romkom jön, pláne ha ő a rendező és a forgatókönyvíró is. Ennek szellemében kapunk is egy könnyed, vicces, szeretni való két órát szerelemmel, főzéssel, önmegvalósítással; huszonöt-harminc közötti nőknek kötelező. De a hozzáértők majd megírják, miért érdemes és miért nem érdemes megnézni a filmet. (Azért idebiggyesztem, hogy Meryl Streep miatt meg kell nézni. Ha negyven évvel idősebb lehetnék, komolyan bele tudnék szeretni. Arról nem is beszélve, hogy hatalmasat alakít ebben a filmben is.)
Ha viszont levakarjuk a cukormázat a történetről, kapunk egy igazán érdekes gondolatot. Az alapsztori párhuzamosan fut két szálon, mindkettő egyszerű, semmi csavar, azt kapjuk, amit várunk. Így aztán nem is igazán tudok spoilerezni. Két térben és időben egymástól messze megtörtént eset alapján íródott mesével állunk szemben. Kajak megtörténtek, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a két címszereplő önéletrajzi ihletésű regényeiből készült a film. No meg a gugli is ezt mondja.
Adott az egyik szereplőnk, Julia Child. A második világháború után Franciaországban éli az unatkozó diplomatafeleségek mindennapjait. Hogy gyorsabban pörögjenek a napok, elkezd főzéssel foglalkozni. Kiderül, hogy tök jól megy neki, harmadmagával össze is hoz egy fasza szakácskönyvet, amiből bestseller lesz. 1951-ben kezdenek hozzá, '61-ben sikerül is kiadatni. Másik szereplőnk, Julie Powell az ezredforduló utáni New Yorkban él, és a hétköznapi stresszt vezeti le a konyhában. És tényleg arra használja a konyhapultot, amire azt tervezték. Blogot is indít, amiben vállalja, hogy a Julia Child 734 oldalas szakácskönyvében szereplő 524 ételt 365 nap alatt elkészíti, illetve ezt naplózza is. És itt a nagy okosság.
Sehol sem láttam még ennyire szépen levezetve egy blogger sikertörténetét. Apuval a kisszobában összedobnak egy blogot, megérkezik az első hozzászólás, természetesen egy közeli ismerőstől, aztán pedig beindulnak a kommentek. Rajongótábor alakul, toplistás helyet kap a blogok között, kötelező vagy-a-blog-vagy-én családi affér, megjelenik a printmédiában, aztán sorra hívják a szerkesztőségek, a kiadók. A film itt véget is ér, a sikertörténet viszont nem, hiszen a promóból tudjuk, hogy megtörtént eset, és a címszereplő blogja alapján saját blogjáról írt könyve alapján írt film, és jaj, de jó, és mi meg most néztük meg, érted? (A fentebb említett hozzáértőktől kérem, foglalkozzanak a valóság és a film összefonódásával. Megérne egy postot.)
És most jön legnagyobb okosság, ami miatt nemcsak arra jó ez a film, hogy este összebújva megnézzük, aztán ráforduljunk a barátunkra, barátnőnkre. Amíg Julianak egy egész évtizedre van szüksége ahhoz, hogy elinduljon a karrierje, addig Julienak elég volt hét év, hogy a blog ötletétől eljusson odáig, hogy könyvének filmes adaptációja mozivászonra kerüljön. Ennyivel gyorsabban élünk, mint negyven évvel ezelőtt. Ez az internet. Hello World!
Összehozta: BBface |