A következő link nem működik, error, de beteszem, mert a google-ben rákerestem arra a mondatra, hogy "az egész életem egy félreértés", és ez jött ki. Célirányos voltam, reméltem hátha lesz egy filmrészlet, amatőr kortárs vers, vagy bármilyen idézet, ami magábafoglalja az előzőeket. Nem volt, vagyis csak ez a link, aminek tartalmát lehúzták az internet vécéjén. Arra is asszociálhatnék, hogy nem volt ember mostanában, aki totálisan félreértve érezte magát, de akkor már itt lennék ellenpéldának én, meg intuitíve még csomó társam, akikkel csak annyi közös van bennünk, hogy néha-néha felsejlő természetességünket is sandán kianalizáljuk, de legtöbbször elrejtjük. Az olvasó azt is hihetné akár, hogy itt most egy mélyről jövő coming out érkezik, és egy nagy kőt ledobok a szívemről a világra.

Ha így lenne, az azt jelentené, hogy mindent félreértettem. Hiszen természetes dolgokat akarok a felszínre hozni, mintha pszichoanalízissel próbálkozna Freud, hogy bevalljon felettes énemnek valamit a tudatalattim. Ebben a helyzetben nyilván nem kell bocsánatot kérnem valamiért, amiről most derült ki, hogy számomra eddig ismeretlen lelkem egy darabkája. Nem is kell mondani, márha erről szólna a coming out, hiszen bármennyire is eddig nem tudatosult bennem a dolog, attól még dologszerűsége belőlem ered, én vagyok az anyja és az apja, én szültem meg saját magam számára.

Nem úgy, mint valamit, amit utált mostohagyerekként cipeltem magammal az évek során, eddig egy láthatatlan pattanás volt az arcomon, de most elmondom másoknak, hogy figyi, ha eddig nem vetted volna észre, pattanásos vagyok, fogadj el. Lehet, hogy eddig elfogadott, lehet eddig sem, a lényeg nem benne, és az ő hozzáállásában van, hanem bennem. És ezt úgy lehet kollektíven is érteni. Ha a történelem során eddig nem féltünk volna ennyire a természetes érzésektől és move-októl, akkor nem alakult volna ki ez a sematikus, analóg kultúrális-mentális börtön, amit ma közgondolkodásnak, közízlésnek, vagy tudja a csuda minek hívunk.

Például a gyerek a homokozóban benyúl egy kislány szoknyája alá. Tök jó, úgy magában azért mindenki megnyugszik, de anyuka leszidja a fiát, hogy ezt nem szabad. Eltelik 16 év, a kis Jónás odakever egy diszkóban egy csajhoz, és összevissza dumál, mindenki részeg, smárolnak, és járni kezdenek mondjuk Cintiával.

Szuper, gondolja mindenki magában, Jónásból 'normális' férfi ember alakul. Persze közben, amit titkon mindenki tud, de senki sem mer bevallani, beemelni az imént dícsért közgondolkodásba, hogy Jónás keményen, napi egyszer, de legalább heti ötször pornót néz. Cintia nem egészen így, de ő is látott már ilyesmit. Nem fog meglepődni, hogy első szexuális együttlétükkor a fiú úgy viselkedik, például hátsó pózból kicsit megtépi a haját, meg pirosra üti a fenekét. Mi történik?

a.) Jónás teljesen természetesen viselkedik, tinédzser korban ez a módi, másrészt semmi sem örök, a szexuális szokások is változnak, pont mint ahogy az ember

b.) Ha a társadalom felvállalná, hogy igenis létezik pornóipar, minden ikszedik pornót néz, és bevallaná a szülők társadalma, hogy a gyerekek igenis pornón nevelkednek, talán deviánsnak titulálnák a fiú move-jait, de talán nem

És akkor a kérdés, hogy Jónás deviánsan viselkedik, vagy sem? Volt benne egy vágy még kis pisisként, hogy megnézze a homokozói lánynak, mi van a szoknyája alatt. Annyit már tudott a világról, hogy nem egészen olyan dolog lehet ott, mint az övé, de hogy konkrétan mi az, nem tudta, csak kíváncsi volt. Aztán minden kíváncsiságát és természetesen számára magától értetődő mozdulatát kiírtotta belőle a világ, hogy belehúzza abba a kulturális kényszerzubbonyba, amit ma normálisnak nevezünk, és közben tele van devianciákkal, csak azért nem hívjuk őket devianciáknak, mert ez a kategória már foglalt, túl sok szemetet hordott be alá a nép.

Visszatérve a félreértésekhez. Volt egy csajom, aki folyton szólongatott, ha keresztbe tettem a lábam előtte, és ő ezt nem érezte valami férfias megmozdulásnak. Mondtam neki, hogy abban a szituációban így kényelmes. Erre azt felelte nekem a nemverbális kommunikáció, hogy áháá, valami bajod van abban a szituációban. Mondtam a nemverbális kommunikációnak, nincs baj, miért ne tehetném a lábam így anélkül, hogy célom lenne vele. Megböktem a pszichológiát, figyi mond már meg nekik, hogy az ember olyan fasza tákolmány, hogy képes olyan célokért is cselekdni, amelyek magában vannak, és a cél elérése is önmaga, nem kell másokon keresztülmennie érte, elég ha keresztbe teszi a lábát és belelógatja a nagyvilágba.

A pszichológia nem felelt, de az élet csúnyán arcon csapott, mert akárhányszor ilyen célom volt, a tyúkszememre tapostak. Ha keresztbe tettem a lábam, nem értettek. Ha magam elé meredtem, azt kérdezték, mi bajom van. Ha nem mentem el egy társaságba, már mondták, nem kérdezték, hogy bajom van. Baj, baj, baj. Ha félreértettek mindig farkast kiáltottak, miközben én sem értettem magam, csak mozogtam, cselekedtem, ahogy a pillanatban rezdültem.