Thierry Henryt akár becsületes fickónak is nevezhetjük, mert botrányos hétközi pótselejtezős kezezése után elismerte, hogy igen, odanyúltam, csaltam, gólpasszt adtam. Az már a Fabio Cannavarónak, a Juventus bekkjének is feltűnt, hogy ebben az esetben akkor Thierry sporttárs miért ünnepelte önfeledten a gólt. Henry ebből is ügyesen bújik ki, szerinte egy laikusnak fogalma sincs, mi történik olyankor, amikor élőben történik az ilyen. Lassításnál ugye könnyű okoskodni, mit hogyan csináltam volna, de amikor VELED, ITT és MOST történnek a dolgok, akkor magával ragad a hév, nem tudsz az érzelmeknek parancsolni. A gallok zsenijét lefordítva: olyankor lesz.rod, kivel milyen igazságtalanságot követtél el, mert a cél, vagyis a győzelem minden eszközt szentesít.

Ezzel nehéz is volna vitatkozni, mert egyikünk sem került hasonló helyzetbe, magam sem játszottam sporteseményt (még) ekkora tétre. Így minden fogadkozás, hogy én becsületes lettem volna, hitelét is veszti. Két fontos dologról azonban ne feledkezzünk meg. Henry nem csak egyszerűen kezezett, hanem a felvételek tanúsága szerint (ami a közvéleménynél leginkább kiverte a biztosítékot) kétszer is kezezett, először csak odapattant a laszti az alkarra, de a csatárnak ez nem volt elég, így kis kezével még egyszer ügyesen beterelte maga elé a játékszert, amit aztán nyugodt szívvel lőtt középre, egyenest Gallas fejére. A másik fontos pont az, hogy a futball videón rögzített története során is születtek már abból "hősök", hogy az állítólag oly fontos győzelemnél előbbre tartottak egy fogalmat, amire minden futballista (sőt, sportoló) íratlanul is felesküdött, egy olyan fogalmat, amit Henry ezúttal szándékosan figyelmen kívül hagyott. Ez a fogalom a 'sportszerűség'. 

Mielőtt túl szirupossá válna a poszt, lássunk gyorsan négy példát arra, hogy lehet ezt másképp is csinálni:

Egy 1996-os Arsenal - Liverpoolon Fowlert látszólag buktatta az Ágyúsok kapusa, Seaman. A bíró büntetőt ítélt, Fowler hiába mutatta, hogy szó sem volt buktatásról. Példaértékű. Más kérdés, hogy a hajthatatlan játékvezető makacsul ragaszkodott a 11-es elvégzéséhez, amit Fowler (a "sértett") ugyan kihagyott, de a kipattanóból már gólt szerzett a Liverpool. 

Egy román bajnokin a Rapid Bukarest játékosa hasonló zűrbe keveredett, mint az imént Fowler, de neki más sikerült meggyőzni a derék bírót a büntető visszavonásáról.

A holland bajnokságban egy Ajax focista a Leeuwarden elleni bajnokin egy ártatlanul visszaadott labdából lőtt félpályás gólt. A vétlen találat után az Ajax focistái mozdulatlanul engedték, hogy az ellenfelük kiegyenlítse a találatot (más kérdés, hogy zavarában a kiscsapat így is majdnem elszúrta a lehetőséget).

Végül a Fair Play-díjjal kitüntetett egykori West Ham focista, Paolo Di Canio híres megmozdulása, mikor az angol bajnokin a kapus sérülése után a középre adott labdát nemes egyszerűséggel kézzel lekapta a levegőből. Mielőtt bárki elhinné, hogy ez a játék hősi lovagok és szamurájok játéka, illik ilyen összeállításokat is megnézni, hogy kerek legyen az egész.

Míg Maradona ügyesen vallási témát kerített a mára legendás angolok elleni '86-os kezezése köré (Isten minden balhét elvisz, de ez már egy másik téma), addig Henry védekezése ("támogatom a mérkőzés újrajátszását az írekkel") már csak olaj volt a tűzre. Végül a Francia Labdarúgó Szövetség egyszerűen "hülyeségnek" titulálta az újrajátszás lehetőségét.

Ilyen tettek elkövetésekor ezek az ikonok megfeledkeznek egy nagyon fontos törvényszerűségről: ahhoz, hogy ennyit keressenek, csak sztársággal lehet elérni. Vagyis ennyi pénzért nekik termékekké kell válniuk, amit aztán el lehet adni. Ez csak nagy közönség előtt éri meg a befektetőnek, például a klubnak, így viszont nagyon sok gyerek és rajongó is látja azt, amit ők a pályán csinálnak. És itt következik a felelősség fogalma, és a példamutatás. Viselkedni kéne, sportszerűen, és hagyjuk az erkölcsi maszlagot, legalább a pénzükért. Mert lehet, hogy másról már nem is szól az egész.